Hol volt, hol nem volt, éldegélt egyszer a nagyvilágban két ici-pici pókantyú. Pókantyú Frici és Pókantyú Mici.

  Egy elhagyatott erdőszéli házikó padlásszobájában laktak, és az évek során úgy, de úgy megszerették egymást, hogy Pókantyú Mici átköltözött Pókantyú Frici sarkába. Innentől kezdve közösen szövögették hálóikat, rabul ejtve a szerencsétlen rovarantyúkat.

  Egyszer aztán, mikor Pókantyú Frici nem volt otthon, Pókantyú Micinek remek ötlete támadt. Gondolta, meglepi drága Fricijét egy 6 fogásos bogárvacsorantyúval. De ez igen nagy vállalkozás volt ám! Pókantyú Micinek ehhez az egész szobát be kellett volna szőnie.

  Az elején minden jól alakult, gyorsan haladt a munkával, s közben vidáman dúdolgatott. La-la-la-la-la! De ó! Hirtelen szörnyűdolog történt. Már a vége felé tartott, mikor elfogyott a pókfonalantyúja. Pókantyú Mici alig hitt a szemének.  -Ez nem lehet igaz! –kiáltotta. Utoljára ilyen jó régen történt vele, még egészen csöpp korában. De akkor szerencsére pókantyú szülei egy szempillantás alatt megoldották a dolgot. Ám Pókantyú Mici most egyedül van, és nem számíthat segítségre. Mitévő legyen? Úgy gondolta, ügyesen lemászik a falon, és megvárja Pókantyú Fricit. De miközben éppen meg akart fordulni, egy óvatlan pillanatban megcsúszott és lepottyant a plafonról. Potty-potty.  Szegény Pókantyú Mici magatehetetlenül feküdt a földön, s mikor magához tért, már a Pókkorházban találta magát. Pókantyú Frici vitte be, miután hazaért.

  –Jaj, hol vagyok, hol vagyok? Mi történt? Mi történt?- érdeklődött kétségbeesve. –Csak semmi pánik, kedves Pókantyú Mici. A Pókkorházban van, hála az ön derék Pókantyú Fricijének! Elláttuk a sérüléseit, rendbe fog jönni, de sajnos eltört két lábantyúja. Hetekbe telik, mire felépül. –közölte vele a 16 lábú Pókprofesszorantyú. Pókantyú Mici nagyon elszomorodott. Mi lesz így vele??? Szüksége van mind a 8 lábacskájára! –Cseppet se búsulj, Micim! Majd én gondoskodom rólad!- vigasztalta Pókantyú Frici.

  Mikor hazaértek kicsi padlásszobájukba, Pókantyú Mici csak gubbasztott a sarokban. Hulltak a könnyecskéi és nem tudott mit tenni. A legrosszabb az volt, hogy a pókfonalanytúja is elfogyott. Kitalálta, hogy megkéri Fricit, hozzon neki. –Ici-pici drága Fricim, kérlek, menj el a pókboltba, és hozz nekem pókfonalantyút! Ám Pókantyú Frici nem ment el, mert úgy hitte, Micinek nincs szüksége pókfonalantyúra, hiszen a lábát törte szegény, és ilyen állapotban úgysem tudna hálót szőni. Egyébként sem ért rá semmire, mert a napi betevőről kellett gondoskodnia. De Pókantyú Micinek igenis szüksége volt pókfonalantyúra. Miután hosszas kérlelés után sem tudta rávenni Fricit, úgy döntött, maga megy el a boltba.

  Sajnos télvíz ideje volt, és kint iszonyú hóvihar tombolt. A fák ágai a földet csapdosták a széltől, mindent hó borított, csúszott az út, és farkasordító hideg volt.  Az összes pici kisállat elbújt a vackába, senki  nem mert ilyenkor kimerészkedni. De Pókantyú Mici mégis útra kerekedett. Felvette meleg télikabátját, melyet a hideg májusi napokon is előszeretettel viselt, bebugyolálta magát vastag sáljával, és még egy sapkát is a fejére húzott. Aztán elindult.

  Alig tudott járni a begipszelt lábacskái miatt, a szél pedig kicsavarta mankócskáit a kezei közül. Próbálta őket megkeresni, de hiába, eltűntek a nagy hóban. Továbbindult, de nehezen és lassan haladt. Kezdett sötétedni és Pókantyú Mici már azt sem tudta, hol van. Csak kószált a hidegben össze meg vissza a csúszós utakon. Már majdnem megfagyott, mikor meglátta a kivilágított Pókbolt fényeit. –Ez az, megtaláltam! –kiáltott fel örömében, majd szélsebesen elindult felé.

  Ekkor annyira megcsúszott, hogy véletlenül kigurult a főútra.  Szerencsétlenségére arra jött egy hatalmas, hatalmas gépezet, amit az emberek vezetnek, és maga alá gyűrte szegény Pókantyú Micit, akinek élete ezzel befejeződött…

  Ebben a pillanatban Pókantyú Fricibe belehasított a fájdalom, és érezte, hogy elvesztette egyetlen pókszerelmét. A szíve darabokra tört és szörnyű lelkiismerete támadt. Magát hibáztatta Pókantyú Mici haláláért. És igaza volt. Hiszen, ha elmegy pókfonalantyúért, akkor ez az egész nem történik meg.  Óh, pedig Pókantyú Mici hogy kérlelte őt! Amíg csak él, Pókantyú Frici ezt sosem fogja megbocsátani magának.

  Azt hiszem, szembetűnő a tanulság. Amikor valaki képtelen egyedül megtenni valamit, és a segítségünkre szorul, ne forduljunk el tőle, hanem tegyük meg, amit kér, mert különben lehet,hogy ő is arra a sorsra jut, mint szegény Pókantyú Mici.